Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TÚLLÉPÉS augusztusi száma itt olvasható

2018.08.07

  

 

Pável Márta

Végzetes ellentétek

Szent és profán, itt van a legnagyobb ütközőpont, amit megélnek az emberek. Nem is sejtik, itt, ebben a lelki ütközeteben múlik az életük legdöntőbb eseménye is. Pl. egészség, betegség, boldogság vagy depresszió, elégedetlenség vagy megnyugvás stb. Szimplicizálják az emberi lét valóságát, pedig nagyon kegyetlen dologgal állnak szemben: az ismeretlen, a fel nem fedezett mélységű emberrel. Akivel sokszor önmagukban találkoznak.

 

SÍK Sándor A titok / I. Az idegenségről (A belülvalók mécse (1912))

Most így vagyok. Most egyedül vagyok.

Csupa idegen arcok körülöttem.

Most nem tudom, hogy mit keresek itt,

És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.

Semmit sem értek. Minden idegen.

Oly messziről néz rám az életem,

És én úgy nézem és úgy bámulom,

Mint egy bánatos beteg arcot

Egy jégvirágos távol ablakon.

Oly idegenül integet felém,

És a szemében annyi titok fázik,

És annyi könny és annyi félelem.

Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!

Valamit mond is, zengő susogással,

S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:

Rég elfeledtük gügyögő szavát,

Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor

Valami nagy-nagy messzeségen át.

És ez az arc ilyenkor mindenem.

Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:

Az egész élet ez a kis szoba,

Ezek a régi halkszavú hatalmak,

És ez a fázó, hangos hallgatás,

És ez az arc. És semmi, semmi más.

Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:

Ez az egész. És abba belenézzük

Az életünket.

 

Nem ismerjük az életünket. Ha profán módon élünk, még több kérdés lesz, és még nehezebb lesz felfogni - ha lehet…, de nem lehet - mi, miért van. De a nem jól megélt szenteskedő élet sem ad megfelelő választ. Csak a legmélyebben megélt istenhit ad támpontokat ebben a végtelen kivetettségben.

„Betegségre vezető istenképek többnyire úgy jönnek létre, hogy az Istenről alkotott sokféle elképzelés valamely szempontja válik uralkodóvá.”

http://www.sek.nyme.hu/egyetemilelkesz/Kereszetnysg%20a%20kultrk%20vlsgban%20SBANXX0012/JEGYZET%20A%20KERESZTÉNYSÉG%20A%20KULTÚRÁK%20VÁLSÁGÁBAN%20C.%20KURZUSHOZ/Istenképek%20(9).pdf

Egyik oldalról látható, hogy az emberek milyen felületes, jelentéktelen dolgokkal törődnek, például, hogy a szempilláját hogyan göndörítse. Vagy hasonló jellegű „probléma”, hogy milyen színű ruhához, milyen táskát és cipőt vegyen. Csupa felesleges haszontalanság, ami nekik szánalmasan nem az.

Ugyanakkor a másik oldalon valódi tragédiák vannak. Lásd a görögországi tüzet, ahol már 60-on felül van a halálos áldozatok száma. Emberek az életüket mentve a tengerben állnak, nézve, hogy mindenük elég, s még az életük sincs biztonságban. De ott vannak a betegségek is. Sajnálatos módon szembesültünk azzal, hogy a közvetlen közelünkben csapott le egy gyilkos kór, az akut leukémia. Nagyon észhez térítő, és megdöbbentő nézni a szeretett embert, aki vidáman humorizál, majd két nappal később az intenzíven fekszik, élet és halál között lebegve, mintegy önmagában elvérzik.  Ekkor minden összemegy, minden megváltozik, semmi sem ugyanaz, ami volt. Múlik minden, közelről szemlélni, hát még önmagának átélni a halálközeli vergődést, a végtelen kiszolgáltatott nyomorúságot. A szemlélő embernek is megrázó, mindent átértékelő.

Ismert, hogy az emberek hajlandóak az önsorsrontásra is, mivel sorsuk önmaguk/tetteik gyümölcse, még ha nem is látjuk tisztán az összetevőket. Mikor azt hiheti az ember, aki megy Isten felé, hogy nagyjából érti a dolgokat, tisztességgel él, akkor is megéli – nincs semmire sem biztosíték, mert egy mikronnyi részét látja ennek a végtelen kontinuitásnak… -, s mellőle embertársai időnként a tragédiába belecsúsznak, vagy ennek nyomán végleg eltűnnek. Lesznek felesleges, de mégis feltett kérdések: hogy miért az egyiket támadja meg? Miért nem a másikat? Miért van a rák? Miért van az, hogy ugyanaz a kezelés, ugyanaz az orvosi csapat az egyiket meg tudja menteni, a másikat nem?

Hiába tudjuk józanul, eszünkkel a választ, mégis kivetett emberként jólesik/kell(…) nyomorultul kicsit üvöltözni az Ég felé. Ugyanakkor itt is egyértelmű, hogy az ember sorsa a saját kezében, az eddigi összes tettében van. Az, ami döntő, hogy mélyen a tudatalattijában mi van az emberben, hogy ez a sokaknál meglévő önpusztító – mert az is lehet… – mechanizmus beindul vagy nem.

Azt gondoljuk, hogy sok mindent tudunk, és rá kell jönni, hogy semmit sem ismerünk a maga valójában. Képzeljük el a végtelenből kiragadott talán 1 mikronnyi részecskét, ez durván a 100 éves életünk a Földön, a három dimenzióban. S mi ebből a szeletkéből próbálunk következtetni a végtelen események sorára, de ez hasztalan. Mi, a harmadik személy, ebben a végtelen meccsben nem vagyunk autentikusak, kivéve, ha mi is részesei voltunk az eseményeknek azzal, hogy kiváltottuk a dolgokat.  Ha az ember mélyre megy, elég sok mindent megtudhat, majd hirtelen rájön, annál is kevesebbet ért, tud, mint addig gondolta, s nem marad más, mint a végtelen kiszolgáltatottság. Nem ismeri fel a maga alkotta sorsának végtelen elemeit, következményeit.  Mi, emberek a jelenlegi butaságunkban olyan „erőknek” / következményeknek vagyunk a „hatalmában”, amiket valamikor mi alkottunk, de most nem számolunk vele. Sokszor felteszik a kérést „Uram, könyörülj meg rajtam.” Igen, ez egyszerű lenne, de Isten nekünk semmiféle kárt nem okoz, maximum kiment a saját karmaink közül, ha Felé kapitulálunk. Ha ez a könyörgés az Isten felé való kapituláció része, akkor akár eredményes is lehet, mivel a szabad akarat /részben vagy egészben/ átadódik Istennek.

Kinek kellene megkönyörülni rajtunk? Hát saját magunknak! Mi a megoldás? Hitem és meggyőződésem szerint mindenkinek, aki nem Isten felé ment eddig, irányt kell változtatnia. Valóban meg kell térni, nagyon mélyen, megrázóan kell tenni, hogy arccal a földre borulva, zokogva visszatérjünk a kiinduló pontunkhoz, Istenhez. Visszaadni a szabad akaratot és Avilai Szt. Teréz nyomán kimondani: „Isten egyedül elég!”. Lassan – ezek után…– talán megtudom ki és miért vagyok itt e Földön.                 

 

 Sík Sándor:   A titok /  A belülvalók mécse (1912) III.

Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

Sokszor van úgy, hogy mindent értek.

Ilyenkor a szemébe bámulok

Annak, aki csak árnyék és kísértet,

Aki az én helyemen áll.

Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,

És aki idegen, mint a halál.

Ó áldott, áldott ködsüveg!

Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.

Milyen halott vagy, milyen jéghideg!

Szúró szemedből olyan fény rezeg,

Mint egy csikorgó téli éjjelen

Felhők mögött halódó holdsugáron.

De én szeretlek, én mégis szeretlek,

Szegény bolondos árnyék, néma párom,

Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.

Enyém az arcod és enyém a lelked,

Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,

És nekik mégis te vagy én.

Mert sokszor oly jó megbújni mögéd

És érezni, hogy eltakarsz,

És úgy nézni a nagy világba szét,

És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,

Megbékélt, boldog remeteszemekkel

Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.

És néha, álmok árnyas estelén:

Úgy tűnik idegen arcod elém,

Mint azok elé, akik rádnevetnek,

S az én nevemet nevezik nevednek,

És azt hiszik, hogy te vagy én.

 

Igen, egyetlen variáció marad, imádni Istent, de mellette még ott van, hogy átadjuk az akaratunkat is, mert egyedül Ő tudja, hogy mi a jó nekünk.

Végzetes ellentétek, vagy csak nem értjük, hogy lehet egyszerre a földi embernek ellentétes dolgokat megérteni, megtenni? Pl. Imádkozni valakiért és meghagyni a szabad akaratát, és ebbe, bármi történik is, csalódás nélkül belenyugodni? Ez az igazán alázatos feladat, még inkább, amikor ennek az eredményét vagy eredménytelenségét, pl. a halál tényét kell elfogadni. Ugyanakkor az is ott van, hogy mindenkihez Isten arcát kell vinni.  A földi életben nincs egy perc, sem egy másodperc nyugalom, amit biztonságban tölthetünk. Biztosak lehetünk abban, hogy úgy folyik el visszafordíthatatlanul az idő, a lét a fejünk fölül, mint egy folyónak a vize. 

Az életünket mi akartuk, így a halálunkat is mi akarjuk, még ha ezt nem is így gondoljuk. Tudat alatt szépen ki tudjuk végezni magunkat, ha nem nézünk szembe valódi énünkkel. Nem lehet magunkon kívül senkit sem okolni, ha jól megkaparjuk a dolgok mélyét, kiderül, hogy a földi betegséget is mi akartuk, talán úgy előidézve, hogy nem kívánunk élni, és ezt a kívánságot a test a gyenge pontján teljesíti. Nagyon gondoljuk meg, miket kívánunk magunknak.

 Valójában, hogy mi az élet, és hogyan működik, nem tudjuk.  Kérdés, hogy valaha ebben a testi formában, anyagi kötöttségekkel, fel tudjuk-e fogni igazi voltunkat?  Miután mindent nem láthatunk be, nincs más, mint alázattal szemlélni, amit nekünk mutatnak, adnak, közben a legjobban befogadóvá tenni magunkat Isten igazságának megértésére.  Legegyszerűbb módja ennek, kérni az ő akaratát és tovább menni, beismerve vándorló nyomorúságunkat, beismerve, hogy talán az valami, és nem tudok mást kérni az Istentől, minthogy az összes nyomorult betegen, rákoson, fiatalon úgy segítsen, hogy meg tudjon akarni gyógyulni, ha ez összevág a teljes sorsával.   Köszönöm Uram.

 

A cikk írója: Varga Péterné/ Pável Márta, katolikus hittanár, az AQUILA Párt elnöke, 25 éve az AQUILA kat. közösség létrehozója és vezetője.

Két könyve jelent meg (Akinek füle van a hallásra, az hallja meg, valamint A misztikus teológia alapjai) és egy Hazafelé címmel folyamatban van. Publikációi megtekinthetőek a www.aqp.hu valamint a http://www.sasmarta.eoldal.hu oldalon. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Segítség

(Olivarez, 2018.08.08 08:02)

Igen, szerintem ez sok embernek segítség és útmutató lehet!