Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pável Márta Legmélyebb spirituális felismerésem egyike

2017.05.23

Pável Márta

Legmélyebb spirituális felismerésem egyike

Tudom, amit most írok, az messze túl van a szokásos gondolkozáson, vagy akár az egyházi kereteken, akár a legmélyebb katolikus felfogáson is… Nekem ez még normál szint, hogy magától kissé eltávolodva elemezi magát az emberi lény.  

Részletezem, hogy érthető legyek, bár nagyon nehéz lesz annak, aki nem szokta az elvont gondolkodást.

Pár héttel ezelőtt nézegettem a virágokat a kertünkben, nagyon nagy kedvvel és szeretettel simogattam őket, én neveltem a palántákat, ültettem és örömöm leltem ebben.

Eközben a lelkemben szólva Isten megkérdezte; hogy mikor hagyok már fel a kerthez való ilyen mértékű ragaszkodással, mikor megyek tudatilag egyre inkább haza, Hozzá? Elképedtem, igaz, tudom, hogy a világ mulandó és minden ragaszkodás fájdalommal jár, s igaza van az időrablásommal is. De mégis…! /Sajnos még kissé buta ember vagyok./ Megvallom, arra is gondoltam – kissé gyerekes stílusban –, hogy miért rossz ez? De belül tudtam, hogy miért rossz. Aki Isten felé messze megy, az rövid pórázon van tartva, hála Neki…! Bármiféle más irányú kötődés visszatartó lehet a hazatérésünket illetőleg, mert ha a világ fontos, ahelyett, hogy egyre jobban, teljes szívvel csak Isten után vágyódjon valaki, akkor az nem jó. Igaz, hogy gyönyörűek a virágok, mert őket is Isten adta. Szép a világ, mert Istentől való, és gondoskodott arról, hogy a távollétünkben se egy istállóban legyünk, hanem egy csodálatos világban. De ennek a világnak a szépsége nem kápráztathat el bennünket úgy, hogy amnéziásak legyünk és elfelejtsük Istenünket, akitől származunk. Ezek után őszintén feltettem magamnak a kérdést; miért akarok még mindig távol lenni Istentől? Igazából szeretem Istent és nagyon vágyom is utána, de megvallom, nagyon tetszik a világnak a szép része, de nem a bűnök. Nem a világnak az a része tetszik, amelyik most uralkodik; a butaság, gyilkosság, hazugság, mindenféle paráználkodás. Nem akarom látni a rosszat, csak a szépet és a jót. Tudom, burát tettünk(?) magunk fölé, de hogy lehetne másként élni? Nem akarok közösséget vállalni azokkal, akik a gőgjükben tudatosan teszik tönkre életüket, ahelyett, hogy meghajolnának Isten előtt, nem! Helyette pótszereket használnak, italok, kábítószer stb.!

Egymásra utaltak vagyunk itt a világban, emberként növényekkel és állatokkal is. Vigyázni kellene egymásra.  A világnak csak az a része kell, amit Isten tisztán adott és még viszonylag megtalálható benne a szépség. 

Az ember elgondolkozik, főleg, ha nem akármilyen hívő – Istennek fogadalommal elkötelezett követője –, így igazán, Isten felé menően, mégis miért gondolja azt, hogy még maradjunk egy kicsit, még megnézném a fákat, hogy teremjenek, vannak jó dolgok a földön. Mi a földön a zavarás, a sok keserűség? A testünk rosszul, erősen romolhatóan „készült”, rengeteg baja mellett, a különböző működési nyomorúságok mellett, mégis lehet szép. Miért érzi az ember úgy, hogy itt is szeretne lenni, meg odaát is? Miért fájna  elmenni, miért lenne szomorú esetleg a virágzó növényeket itt hagyni? Mi van ebben a földben, vagy a tudatunkban(?), ami ilyen vonzó erővel bír? A felismert valóság darabkája, a józan ész és Isten világa egymásnak feszülnek... Miért kettős az ember, miért gondolkodik úgy, hogy Ő az Isten VAN, de most még picit talonba is helyezi? Holott tudja, biztosan tudja, hogy van, mégis úgy érzi, hogy még egy kicsi időt itt eltölt és majd utána jöhet a végső hazamenetel. Ugyanakkor, ha baja van az embernek, nyomban Istenhez fut, és rögtön tudja, hogy csak nála kereshet menedéket. Majd ha jobban lesz, akkor megint „még egy kicsit, Uram, hadd maradjak”, annak ellenére, hogy tudja, Ő a végállomás. De miért van ez a kétszínűség az emberben, miért teszi ezt, nem értem.

Arra is gondoltam, lehet, az gondolkodik így, aki nem kész még a halálra, teljesen nem unt még bele az anyagi, földi létbe. Nem sokat beszélgethettünk azokkal, akik már elmentek, lehet, hogy itt előtte soha senkinek sem mondták el, mégis kíváncsi vagyok arra, hogy a lélek mélyén elkészül az ember a távozni akarásra? (Aki baleseti sokkban hal meg, nem biztos(?), de aki öregségében jut a végéhez, abban fokozatosan mi játszódik le?) Jó lenne, ha a távozni akarást is, mint a végső felnövés utolsó állomását megélné az embere, megérne rá.

Ez a kérdés nem hagyott nyugton. Elmélkedésben, lélekben megkérdeztem Istent, hogy mi baj van ezzel? Ö visszakérdezett, hogy kié a kert? Hát – mondom –, a Tiéd, Uram. De ahogy az ember növények, állatok és egyéb lények között él, ragaszkodik. Jézus Krisztus kérdezte: Mikor dolgoztál te rajta? Hirtelen felmerült bennem, gyakorlatilag élősködünk a földön, csak pusztítjuk, feléljük az állatokat, a növényeket. Sokan el sem gondolkoznak ezen, mi mit teszünk nekik, ezért az értünk végzett, önzetlenül adott/vagy elvett létükért, hogy a mi életünk fenntartható legyen. Egy kicsit meghasonlik az ember magával, nagy kettőségben élünk; ami az, hogy mi is lelkes lények vagyunk – meg azok is, akiket megeszünk… –, Istenre néző képességgel, ugyanakkor a környezetünk ragadozói.

Megkérdeztem Istentől: Ő minden alkalommal elmondta, hogy Őt világítsuk az embereknek, szétterjedő tevékenységünket végezzük a világban, közben a többi élőlénnyel mi van? Hogyan álljunk hozzájuk? Azt mutatta: Mi tudatosan le is tudjuk az Istentől imádkozni/elmélkedni az éltető erőt, a fényt. Ebből – ha jobban világít valaki –, több jut a környezetében élő egyéb lényeknek is...  Ez mutatja azt is, hogy a növények abban  a lakásban, abban a kertben, ahol az emberi lény jobban sugárzik, sokkal dúsabbak, szebbek, és vidámabbak az állatok is.  A kisebb lelki edénnyel rendelkező lények pl. állatok, növények is az Istentől jövő fényre várnak, melyet ember is közvetíthet nekik. Így a kertben az őket simogató, járkáló emberből is töltekezhetnek. Régi népi bölcsesség szerint, ők is tudták ezt, amikor azt mondták: a gazda szeme hizlalja a jószágot. Ha mi jók vagyunk és Isten fényét sugározzuk, azzal a környezetünket növeljük, illetve ezeknek a növényeknek jót teszünk. Az összevágott evés előtti imát én soha nem tanítottam, nem szeretem, ha így imádkoznak. Ez sehova sem vezet: édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Azt mondom, hogy evés előtt-alatt, a szívünkben kell hálát küldeni annak a növénynek, állatnak, amit megeszünk, mivel feláldozza magát azért, hogy élhessünk. Szívünk szeretetével adjuk át őket Istennek, s ezzel segíthetünk/viszonozhatunk legtöbbet, ha már ilyen ragadozó testben vagyunk. Ha mindezeket tudjunk, a mi hálánk továbbiakban sokat jelent ezeknek a lényeknek, s így az együttműködés korrekt.  

Mikor Isten ezt ismét megmutatta – amit már régebben is tudtam, de most ismét felhívta erre a figyelmemet –, jobban megértettem a lényegét. Nem azt kell nézni, hogy együnk-e állatot vagy növényt, hanem azt kell, hogy annyit együnk, amennyire feltétlenül szükségünk van, ne dobáljuk ki a szemétbe ezeket az élőlényeket. Legyünk hálásak minden egyes olyan falatért, amit felhasználtunk a megmaradásunkért. 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Dunaújváros

(Nagy Lászlóné, 2017.05.25 10:43)

Nagyon szép gondolatok. A kertem a mindenem, de mindig úgy tekintek rá,hogy Istené, az Ő kertjét művelem, az Ő virágait gondozom, és bennük gyönyörködöm. Pontosan általuk érzem közelebb magam Istenhez. A kert tele van madarakkal, akik énekükkel dicsérik Teremtőjüket. Mindig azt gondoltam, hogy ez az Istennek tetsző élet.

Gyönyörű!

(Kinga, 2017.05.24 17:04)

Csodálatosan szép gondolatok, köszönöm!

fájó kettősség

(Szági, 2017.05.24 16:59)

Nagyon szép, szívszorító, megható gondolatok.

Cikk

(Rizi, 2017.05.24 08:35)

Köszönöm.

bárcsak

(Olivarez, 2017.05.23 23:15)

Bárcsak sok más embernek, magamat is beleértve, ekkora lenne a 'legbűnösebb' ragaszkodása...
Persze nagy fényben a kis porszem is jobban látszik, mennyit kell még az emberiségnek fejlődnie...

bátor és őszinte

(Marci, 2017.05.23 20:56)

Nagyon tetszik a cikk bátor és őszinte kérdésfeltevése, és nagyon szép a cikk végkicsengése is. Az emberi lét kettőssége sajnos jelen van, jó lenne ezt egyszer igazán megérteni...