Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pável Márta Kell-e a fájdalom? Téveszmék eloszlatása végett…

2017.10.11

Pável Márta

Kell-e a fájdalom?
Téveszmék eloszlatása végett…

Nostra Deus non damnat subitus crimina poenis,

 compescat longas, sed gravitate morat.
Nem büntet meg az Úr minden rút vétket azonnal,

s súlyosabb eleve,  ha késve csap le a keze.

 

Eljutott hozzám egy felháborító hirdetési levél, amiben Szedlacsik Miklós elég primitív téveszméit terjeszti. Annyira szimplex és földies az egész, hogy már valósággal fáj. Csak belenéztem, mert ilyenekkel nem rablom az időmet, de az már pár perc után kiderült, nem hisz Jézus Krisztus Istenségében. Ha a Biblia szavaira gondolok, Ő ezen értelemben lelkileg halott. „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!” (Lk 9,60)  Viszont én hirdetem, hogy Jézus Krisztus Isten, aki él. Ezen okból szánok rá egy rövid cikket.

Nekem az végtelenül felháborító, hogy tovább akarja taszítani, az amúgy is megrendült lelkiséget a nihilbe. A téveszmék kioltása miatt szólnom kell, mert sok ember hittanilag, teológiailag képzetlen és beeszi ezeket a dolgokat.

Ez a Sz.M. nem ért semmit, nem tud semmit arról, miért van az ember. Tetejében 3 havi tananyagot 36 ezer forintért adnak el. Csak  belehallgattam, és az ismertetőjét láttam, az egyház által kiforgatott tanításról és Krisztus tanításának eltorzításáról beszélnek. Kikezdik, hogy a fájdalom az nem szükséges, és hogy milyen boldogan lehet itt a földön élni, milyen nyugalomban. Mindez a mi becsapásunk stb., nem akartam agyvérzést kapni, így ennek az olvasását abbahagytam. Szokásos lemez; Jézus Krisztus nem az, aki… és az Egyház tudatosan hazudik és becsap minket. Ez így sehogyan sem igaz!

 Itt helyben szeretném megcáfolni.

 Igazából egy nagyon megtévedt, zárt elme és nagyon értetlen, aki ezeket terjeszti és az is, aki ezt elhiszi. Semmit sem ért abból, hogy ki az ember, miért van itt, egy megtévesztés halmaz az egész, amit „tanít”, bár inkább félrevezet.

Állítja, hogy az egyház minket tévesztett meg Krisztussal. Szerintem sokak között most éppen az író és köre akarja megtéveszteni az emberiséget és ebbe nem lehet belemenni.

A fájdalom, a megtisztulás elkerülhetetlen ahhoz, hogy a lélek feljebb jusson halála utána. Perfer et obdura, dolor hic tibi proderit olim, saepe tulit sucus amarus opem. (Tűrd a csapást, ami ért, hasznodra lesz egyszer e kín majd, rossz ízű orvosság űzi gyakorta a bajt.) Igen, a latin mondás igazat mond, aki egész életében viháncolni akar, odaát az keservesen, időtlen időkig rettenetesen szenvedni fog. S ennek többféle variációja is van.

Mi is a nagy probléma? A földi életünk jó esetben száz évig tart. Ha megmanipulálják a géneket, majd valamikor még akár megduplázhatják az életkort, de univerzumi méretekben ez az egész semmit sem jelent. Lehet az is – ha megérjük…–, hogy esetleg kicserélnek bennünket, mármint a testet, művileg léthozott emberre, és csak a lélek költözik bele, már ilyen variációt is el tudok képzelni. Bárhogy is van, akkor is a létünk Istentől függ, életvitelünknek is ezt kellene tükröznie. Hogy helyére kerüljön létünk értelme és oka, ahhoz pl. segítségnek el kellene olvasni a könyvemet: Akinek füle van a hallásra, az hallja meg, ahol részletesen leírtam, hogy jöttünk el Istentől és miért vagyunk itt.  Az ittlétet nem lehet nyaralásként felfogni; például hogy jaj de jó nekem, szuper, hurrá, mindent élvezetekkel kell megtölteni. (Amúgy ezt a jogos bölcs sors meg is akadályozza, mert átlagban kb. annyi rossz történik, mint jó, és ez variálódik, kinek-kinek a karmája szerint, amit ő maga hozott létre.) Aki azt hiszi, hogy ezt az Egyház irányítja; akár a jót, akár a rosszat, az nagyon téved. Ilyenkor egy tükröt kell venni, belenézni és akkor látható, ki irányítja a dolgokat. Ez az, akitől függ az ember, saját maga! Saját tettei, gondolkodásának durvasága vagy szépsége miatt kapja vissza a dolgokat.

Isten ebbe nem avatkozik bele, minek is tenné? Isten megengedi, szabad akarat van, majd a végén jön a summa, mikor már késő lesz, de az embereivel addig is üzen, szól a többieknek, ahogyan most én is teszem, s akinek van füle, meghallja.   

Visszatérve a könyvemhez. A végtelenül fontos lehetőséget, a létünket, nem erre kaptuk. Mikor valaki távol jár – mert elzárta magát…– a végtelen Fénytől, a Mindenségtől, az abszolútumtól, mert kivált belőle, akkor óhatatlanul is –remélhetőleg-, egyszer rájön, hogy mit csinált. Az, hogy milyen messze került léte forrásától, Istentől, fájdalmat okoz neki – ha normális valaki – ez nem lehet öröm. A földi lét örömeivel, bánatával, eszközeivel stb. minden, ami mulandó,  akármi gyűjtünk, minden itt marad, csak egy dolog megy velünk, a lelkünk. Az pedig, hogy ezt valaki elhiszi vagy sem, semmit sem számít, akkor is így van! Tegyünk érte, hogy a tetteinket és az ebből eredő sorsunkat/a tettek visszahatását rendezni tudjuk. Ez viháncolva, élvezkedve, hazug boldogságban úszva nem megy!  Fel kell ébredni – ha tetszik, meg kell világosodni…–, annyira fel kell ébredni, hogy rájöjjenek, tudják, hol van a kiút. Magam azért vagyok katolikus, mert tudom, az ember kevés, kicsi és a maga erejéből semmire sem megy, de az értünk jövő Isten, Jézus Krisztus segítségével minden lehetséges. Akkor – és ez a minden…–, ha megfogjuk Jézus kezét, vele haza mehetünk az isteni ajtón keresztül

Isten nem kikerülhető. Nullius est felix conatus et utilis unquam, consilium si non datque invetque Deus (Az emberi terv nem lesz sohasem hasznos, se szerencsés, hogyha az Úr nem nyújt támogatást meg erőt.)

A visszafordulás nem megy örömmámorban úszva, sok alázat, bánat, önbírálat, megbocsátás, tükörbe nézés, de főleg hitben gyökerező lelki intelligencia kell. Ez egy sem öröm, ez mind iszonyú kemény önmunkálkodás, ami fáj – amire a mai kultúra, meg a téveszméket terjesztők nem biztatnak… –,  ez a lélek fényessé csiszolódása valóban fájdalmas. A gyémánt csiszolása a köszörű alatt visítással jár, nagyon fáj az élet akkor, ha jól megértettük, hogy mi volt az ára, miért vagyunk.  

Ez nemcsak az örömök helye. Az ember úgy van beállítva, hogy minden mulandó, ha lát egy tortát, olyat, amit nagyon szeret, tudja, hogy el fog fogyni. Egy másik hasonlattal; hogy ha én arra rájövök, hogy valaha királyfi voltam = Istenben éltem és most koldus vagyok, akit bántanak, éhezem, nyomorgok, fázok, akkor nem sok okom van hallelujázni. HA eljön a kegyelem világos pillanata, akkor a forrásomra =Istenre tekintek, rájövök, ki is vagyok, honnan jöttem el, milyen jó volt ott ez a boldogság, ez az öröm. Ha mindezt megértjük, nem fogunk mulandó dolgoknak annyira örvendezni, vernyákolva röhögni, inkább mély bánat és a hazatérés utáni vágy ural el minket, a jobbá válás szándékával.  Ami nagy  örömünk lesz az – és ez valós, igazi öröm!... –,   hogy megérezzük, egyre jobban megérezzük a végtelen Isten nyitott ajtaján át eredeti létünk erejét, örömét, határtalanságát. Ehhez semmi sem fogható!

 Nos, az olyan felfogások, amiket a szónok hirdet, megakadályoznak abban, hogy a valós, örökké tartó boldogságot, örömet megéljük, sőt arra sarkall, hogy a mulandó dolgokért dobjuk oda a múlhatatlant. Ez egy nagy tévedés, az emberek rossz útra való vezetése, súlyos vétek. Nekem nagy fájdalom, ha valaki ilyenekre ösztönöz, szememben az a negatív erővel cimborál.  

Omnia sunt mundi, quasi bulla ceduca rotundi; in pratis ut flos,
sic cadit amnis honos (Mint buborék a vízben, lesz földünkből oda minden, s mint kicsi réti virág, múlik a rang, s a világ.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagyon szép

(Marci, 2017.10.11 13:21)

Köszönöm ezt az írást!

Elgondolkodtatò

(Sas, 2017.10.11 13:19)

Köszönöm, nagyon tetszett!