Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PÁVEL MÁRTA ISTEN MEGHALLGAT-E?

2018.08.09

PÁVEL MÁRTA

ISTEN MEGHALLGAT-E?

(Igyekszem egyszerűen, a nép nyelvén is érthetően fogalmazni.)

A Mérleg archívumában lévő cikkel szállnék vitába  2007 02-én  http://www.merleg-digest.eu/cselekszik-e-isten-ha-kerem/.

A cikk egy nagyon komolyan gondolkodó, igen képzett professzornak a cikke, aki olyan kérdéseket tesz fel, amely kérdéseket tulajdonképpen az emberiség nap, mint nap feltesz. „Ha a tapasztalat síkján tesszük fel a kérdést, igenünk elcsuklik. Számtalan kérés, melyet Istenhez intéztek, válasz nélkül hangzott el. Óvatosabban fogalmazva: számtalan kérés maradt teljesületlenül.”  

Sok választ nem kapunk, ahogyan a cikkből sem derül ki semmi..., okos vagy kielégítő magyarázat, s az hogy a cikk írója itt tart…, az végtelenül szomorú…!!! A szerző szerint: többnyire hallgatás a „válasz”. Szerintem van válasz, de ő nincsen otthon Isten dolgaiban, nem érti meg – részlegesen sem… – mi, miért van. Isteni oldalról „hallgatás” van főleg akkor, ha az illető lázad, vagy földiesen, transzcendens távaltok nélkül gondolkodik, mint ők, vagy pl. Nietzsche. Végig megmarad a cikk írójának az értetlenkedő kérdése: az Isten miért nem cselekszik? Uo.” A gyilkos kezéből nem ragadja ki erősebb kéz a kést; és hol az az Isten, aki a szenvedő testet megszabadítja a rákos daganat áttételeitől? A világ forog tovább, a kérő ima elszáll. Minél konkrétabb a kérés, csalódáspotenciálja annál erősebb.

Míg ezt a cikket olvastam, elgondolkodtam. Mire kellett ez az írás: cukkolásnak, kételyei megosztásának, felhívni a figyelmet e teológiai megközelítés hiányosságára, vagy egyszerűen egy okoskodó, de spirituálisan fejletlen ember írása? Melyik lehet?

A kérdés elemzésénél azt is figyelembe kellene venni, hogy az Isten nem kívánságműsor, nem egy postaláda, amibe bedobok egy kérést, és ő teljesíti. Ez a cikk nagyon jól érzékelteti a problémát, de miután katolikus alapokon áll, még ha tudná is, de talán félne is közölni az igazságot, mert a dogma nem engedi… – nekem ilyen gondom már nincs… –, így semmiféle okos megoldást nem tud adni.

A Bibliában az áll, hogy kértek, s adatik nektek. Az író szerint feltesszük a tapasztalati kérdést, hogy kérésünkre adott-e nekünk, s azt mondja, hogy az igenünk elcsuklik. Igen, ez többnyire így van, látszólag többet van így, mint nem.   

De mielőtt a cikknek az elemzésébe belemegyek, nézzünk bele abba a gondolkodási sémába, amiben mi, az AQUILA élünk.

Jézus Krisztus nekünk, mivel hallgatójává váltunk, megadta a megértést, az elégséges választ, ettől még mi jobb keresztények lettünk, kicsit átformált hitünket éljük, farizeusi fejforgatás nélkül.

Ismétlem, nekünk van erre válaszunk. Ugyanis akár tetszik, akár nem, Isten elmélkedésekben is megmutatta, sőt így értetett meg mélyebb részeket a Bibliából, szóval nincsen ellenére: hogy van több élet, van karmikus sors, amit mi tettünk, az visszafordítódik ránk, van praeegzisztencia, és Isten nem tett ki bennünket valamelyik világba, hanem mi akartunk kiválni. Isten nem tett velünk semmi rosszat, csak engedte Istenből elhozott lelkünk miatti szabad akaratunkban, hogy azt tegyünk, amit akarunk. AQUILA-s tudásunk/ hitünk szerint, teljesen téves azon agyalogni, hogy Isten miért nem teljesíti kéréseinket, vágyainkat. Ha Istennek mi diktálnánk, akkor nem lenne Isten, hanem olyan nyomorult lenne, mint mi; az akaratunkkal, esztelenségünkkel, kóbor, sokszor ösztön vezérelte vágyainkkal. De nem így van.

Isten előre szeretetből – mivel tér és idő nélküli… – befogadásunkra teremtette a szépséges világokat, amit éppen most rombolunk. Nem Ő küldött, teremtett a szenvedésünkre minket, hanem mi akartunk Istenből eljönni. Isten aggódva figyeli a távoljárási vergődésünket, amit mi akaratunk. Ez a világ is egy olyan hely, ahol eldönthetjük, hogy távol akarunk maradni, vagy elég volt, és vissza akarunk menni. A különválás első pillanatától karmát alkotunk magunknak, ami mindig megtalál minket. Ha a sorsunkat szabad akaratunkból úgy alakítottuk, hogy otthagyjuk Istent, különböző világokat akarunk, akkor ezt mind mi akartuk. Sok millió születéssel különböző zavarokat idézünk elő, az isteni harmóniától megfosztott területeken. A bumeráng vagy gereblye effektus kérlelhetetlenül működik, és akár jót, akár rosszat tettünk, minden tettünk visszahullik saját magunkra, arra, aki kibocsátotta. Ha egy ember, ahogy a Miatyánkban is van, megérti a „legyen meg a te akaratod”, hátha még meg is teszi…, akkor ez gyakorlatilag egy varázsszó. Ez lesz a retúrjegy visszatérő része, mert akkor azt mondom: hogy én kiszakítottam magam belőled, Uram, csináltam egy cselekvőképes akarati sorsot, ami mind visszahullott rám. Megvilágosodtam, Uram, megértettem, hogy ezt abba kell hagynom, Neked adok mindent, és visszatérek Hozzád, beléd égek. Ekkor elmúlik a karma, ha az ember tiszta szívből, megbánással, és szeretetből azt mondja Istennek; beláttam, hogy pici, hülye, nyomorult vagyok, egoista és gőgös voltam, nem a te akaratodat akartam, hanem a magamét, ami ennyi bajt hozott rám. Mikor megérzi az ember, hogy semmi stabilitás sincs Istenen kívül, sőt rájön, hogy is akarhatna mást, mint az Ő akaratát. Akkor az igazán megvilágosodott/ megtért lény azt mondja: Uram, én mindent visszaadok Neked, belépek a te kohódba, elégetem magamat a fényedben. Itt a földön pedig addig maradok, ameddig Te akarod, örömmel szolgálok Neked, hogy a többi embert is eljuttassam erre a felismerésre.

Ha ezt megtesszük, még akkor sem állítom, hogy egyből minden bajunk eltűnik, mert Isten tudja, hogy mi feledékenyek és szavunkat nem tartóak vagyunk. Ismeri a több milliónyi tagadásunkat, ez az egyszerű megtérés kimondása kevés lesz. (Zörgessetek… nem egyszer zörgess, többször, ez erre is vonatkozik.) Isten, tudja mennyi idő és alkalom elég, hogy magunkat megismertessen önmagunkkal, tehát nem biztos, hogy az összes bajunkon egyből enyhit, de az biztos, hogy sok könnyítésben lesz részünk, s minél inkább Felé megyünk, annál elviselhetőbb lesz az életünk. Viszont az el nem égetett karma maradék és a visszaesések megakadályozása végzett, mementónak időről időre ott marad egy kis baj, betegség, amit, míg itt vagyunk, a saját érdekünk miatt nem vesz el. Tudjuk – talán épp ezért…–, pl. Avilai Szent Teréz mindig beteg volt, kivéve akkor, amikor Isten feladatot adott neki, de amikor elmúlt a feladat, akkor egyből beteg lett, viszont ennek nem kellene így lenni, csakhogy az emberi lény instabil, feledékeny…, emiatt van erre szükség,  másként nem lenne elengedhetetlen, nem kellene betegnek lenni.

HA fokról fokra haladnunk, létünket Isten fényébe kell tenni, s Vele haladva eldönteni, hogy a testünk csak egy vázként funkcionál, akkor ezek a kérdések, hogy miért nem teljesíti az Isten az ember kérését okafogyottá válnának. Ugyanis az emberben ezzel az átadással szinte isteni akarat valósul meg, s majd Isten eldönti, hogy, mi lesz nekem hasznos, és mitől fogok én végleg visszatérni, Neki nem célja az, hogy a földön jól éljek, messze nem célja, hogy távol legyünk Tőle. Ha a mi sasi „teológiánkat” követjük, akkor az alábbi idézet egyenesen sértő Istenre nézve, meg nekünk is, hogy ilyen felfogású emberek tanítják a jövő papjait. uo. „ Végül azonban Lenz – tengernyi más emberhez hasonlóan – csalódik. Isten nem avatkozik be. Jézus boldog életre szóló útmutatása – „Kérjetek és adatik nektek” – visszhangtalan marad: a kérés, úgy tűnik, el sem jut címzettjéhez, vagy pedig címzettje ügyet sem vet rá.”  

Nem az Isten a megbízhatatlan, hanem az anyagi világ az, ahol különböző katasztrófák, betegségek vannak, nyomorúságban élnek a lények, stb. Ez mind azért van, mert a lények maguk akarták így, persze csak a „jó” oldalát akarták látni a dolgoknak, de az anyagi létben minden van, legfőképpen létbizonytalanság, abszolút instabilitás. Isten – mivel ezek az anyaggal együtt járó dolgok, így – nem hárította el az anyagi világból a káoszt, az entrópiát sem, és miután az anyag elmúlik, átalakul, ugyanúgy múlik el a testünk is. Pl. ezen a bolygón élve be kellene látni, mi ezt akartuk, ezt a tűzgolyót vékony kéreggel, pár km levegővel, ami száguld a csillagok közt. Hogy lenne nyugalom, mitől lenne? Egyetlen egy dologban lehetne megbízni: az Istenben való létben. Legpraktikusabb, amit tehetnénk, odaborulni a „lába elé” lélekben átadni magunkat, és onnan, Tőle lesnénk, hogy mit tettünk, Ő dönti el, hogy mikor visz el. uo.” Istennek ugyanis nem csupán egyedülvalósága és mindenhatósága nyilvánul ki, hanem az a tulajdonsága is, hogy irgalmasságot akar. De akkor miért nem lép köz-be? S nem kell-e vajon a hívőknek is szembenézniük a valláskritika kérdésével, azzal, hogy nem ülnek-e föl mégis valamiféle vágyképnek, értsd: a valójában üres égboltra kivetülő projekció egyik válfajának?”

Hát elmondhatom, a fenti rész egy hívó embertől kimondottan csúnya volt. A cikk folytatása sem jobb a többitől. Van egy mondat, ami jónak tűnik, de az autonómia fogalmat használva erősen hibás, ha szabad akaratot használt volna, közelíthetett volna az igazsághoz a szerző. …. uo. „Egy teremtmény csakis azért cselekedhetik öntörvényűen, mert az autonómiára Isten szabadítja fel: Isten akarja őt autonóm mivoltában.” Szóval szerinte Isten ad autonómiát? Nem! Azt mi szakítjuk ki Belőle, de a következménye is az emberé. Isten csak szabad akaratot ad, ezt éljük meg nagyon tévesen autonómiaként.

Újra következik a már-már gyerekesnek tűnő ismételt kérdés feltevése. uo. „Ugyanakkor a létlehetőség feletti ámulat, ….  Isten ugyanis ezzel hatalmas árat követelt az embertől. Néha legszívesebben azt mondanánk: olyan magas volt ez az ár, hogy az ember már kezdetben sem tudta megfizetni. Az önfenntartás túl sok gyötrelemmel jár, semhogy az ember higgadtan nézhetne szembe a létezés tényével s törődhetnék a másik emberrel. … Miért nem cselekszik Isten, ha mindenható?”

Úgy tűnik, hogy a szerző némileg rájön, mi az igazság, de nem érti, mert azt mondja: az Isten hatalmas árat követel az embertől. Nem Isten követeli az árat, mi csináltuk ezt magunknak, mi „rendeltünk”, és az árat mi fizetjük meg, csak a feldobált bumeráng vág vissza. Semmiféle árat sem követel az Úr, ez orbitális tévedés. Ja, és az önfenntartás gyötrelemmel jár, bizony, bizony így van, s ki akarta, hogy ez így legyen? Nem a jóságos Isten, hanem a lények hatalmas egoja!  

uo. „Miért nem teljesíti az ember konkrét kérését? Miért nem teljesíti az ember konkrét kérését? Válaszom így hangzik: nem tudjuk.” Ez a teológus úr tragédiája, ez a legsúlyosabb mondat. Ő nem tudja, de tanít, mi tudjuk, de hallgatásra vagyunk ítélve. Amúgy – mint már említettem –, ha Isten az ember minden kérését teljesítené, akkor nem Isten volna, hanem egy kívánságműsor gazdája. Isten a maga létében meghatározottan cselekszik, ebbe vagy bele áll a távoljáró ember vagy nem. Nincs kényszerítve, de akkor ne is reklamáljon, főleg ne rázza az öklét az ég felé, még ha finoman is teszi azt. Az ember az égre van utalva, igazi valósága nem földi, amit valahogy mostanra nem vesz figyelembe. Hiába kérdezgetjük, hogy miért ilyen a világ, egyszerű…, mert mi ilyennek akartuk. Vágyainkhoz anyagi megvalósultságainkhoz képest a világ eleve tökéletes volt, ezen az idők folyamán csak rongáltunk, nézzük pl. az óceánokon úszó kontinensnyi szemétszigeteket. Vagy ezt is és ennek a következményeit is Isten teszi? uo. „Vajon az emberi szabadság érdekében csakugyan szükség van-e, mondjuk, izomsorvadásra?” Nem, azt magunktól kell megkérdezni, ezt miért akarod, így akarsz elmenni innen? A betegség csaknem teljesen a karma és Isten életünkből való eltávolodás következménye. uo. „Vajon Isten nem tudta volna eleve úgy berendezni a világot, hogy kevesebb legyen benne a szenvedés? Valóban kell lenniük természeti katasztrófáknak? Kell lennie szökőárnak?” Miért kellett volna így berendezni, nem ez a mi hazánk, ez az ego térhelye. Az anyagi világ valóban zűrös, ahogyan egy házasság melletti kapcsolat is, mind a bűnös élet következménye. Igen, meg kell tapasztalni az Isten végtelen nyugalma, békéje és a távoljárás közötti különbséget. Ha itt jól éreznénk  magunkat, soha nem akarnánk Istenhez visszatérni.    

A szabad akarat: A lények lelke Istentől van, Ő viszont nem kötheti meg saját maga kiszakadt részét. Nem Isten akarta ezt a különválást, sőt a visszatérést akarja. Isten, ahogyan saját magát sem, úgy minket sem erőszakol meg az akaratával. Ezen okból Isten nem cinikus, áldozatokat sem keres, nem is kegyetlen, hanem mi felejtettük el, hogy honnan jöttünk, és hova kellene tartanunk.

Hol a megoldás? Krisztus /aki Isten/ megmondja; én vagyok az ajtó. Miért nem lehet ezen az ajtón bemenni? Miért könnyebb reklamálni és elméket zavaró dolgokon filozofálni, hogyha már valaki teológus, meg tanít is, akkor a minimum elvárás, hogy higgyen! Igen régóta elfelejtették az Urat. Igen régóta mást csinálnak az emberek, mint kellene.

A lelkünk tudatának szüksége van Istenre. Felé való irányultságunkat lehet tagadni, de ezek a lefojtások előbb-utóbb visszaütnek. Sokszor előfordul, hogy imádságban kitartunk, és azt látjuk, hogy kéréseink még sem teljesülnek. Jó párszor megtapasztaltam, volt olyan hogy, 10 év múlva rájöttem, hogy ha teljesült volna a sokáig emlegetett kérésem, ma az életem a legnyomorultabb volna. Ilyen esteket látni kegyelem, ezek a legnagyobb elfogadásra, alázatra intenek. Be kell látni nem mindig jó az a kérés, amit annak látunk.

Mikor azt láttam, hogy a jónak vélt kérésem nem teljesülése mekkora bajtól szabadított meg, az után már soha nem mertem reklamálni, ha valami nem teljesült, mert Isten jóságán és saját butaságomon a legnagyobb mértékig megrendültem.  

Végezetül, végig abban reménykedtem, hogy az író mégis valami elfogadható dologgal zár a cikk végén, de nem ez történt. Szerintem, lezárásként is egy teljesen semmitmondó klasszikus szómenés jött, amiről nem hinném, hogy az emberek agyilag olyan gyenge lábon állnak, hogy ebből valami megoldást, vigaszt vagy választ kaphattak volna. Idézek pár sort. uo. „Ha mégis kitartunk a kérő imádságban, azért tesszük, hogy Istent önmagáért kérjük: hogy saját magának magyarázza meg, miért van teremtett világában végtelenül sok szerencsétlenség. Mindenekelőtt pedig a kérő imádságban kitartva ahhoz a reményünkhöz ragaszkodunk, hogy Isten szeretné még az életlehetőségeikben megcsonkítottakat, a megalázottakat és a megkínzottakat is kiengesztelni szeretetének hatalmával.” Erre csak azt tudom mondani: jaj, és megint, jaj. Tisztán látszik, az embereket, kérdéseiket, kételyeiket semminek veszi. Mi az, hogy Istent önmagáért kérjük, hogy saját magának magyarázza meg… Isten meghasonlott volna önmagával, hogy magyarázkodásra, önismeretre szorulna, és erre nekünk, a kérő imánkkal kell felhívni a figyelmet?! Milyen borzalmas, hitetlen Istenkép ez? Részemről köszönöm szépen, ne szeressen engem úgy Isten, ahogy az egyházi teológus gondolja az isteni működést.

uo. „Ekként nem olyan Istent szólít meg, aki megszünteti a szenvedést; legalábbis – szemlátomást – nem azonnal vet véget a szenvedésnek. Hanem azt az Istent szólítja meg, aki maga is belépett teremtett világába, és aki kézzelfoghatóvá tette fenntartás nélküli hűségének ígéretét.” Nos, ez elkenő, végső, üres, maszlagos szöveg. Ebben semmi logika sincs, az Isten nem akarja, hogy megkínzott legyek, sőt folyamatos a fájdalma értünk, akik távol járunk. A szenvedésünk sokszor tisztító is lehet, ha valamit abbahagyat velünk, helyet ad az újnak, akár egy másik életnek. Az utolsó percben megtértnek – ismerek ilyen embert – a szenvedése gyümölcsöt hozott, hazament az Úrhoz, és így volt értelme a szenvedésének. Nem azt kell nézni, hogy Isten emberré lett, hanem miért lett emberré/Istenemberré? Oka – többek közt –, hogy tudjon velünk beszélni, megosztani az örömhírt= evangéliumot. Megértetni velünk, hogy Ő a kijárat, éljünk vele, megszabadítani jött minket a saját csapdánkból. Miért nem lehet ezt így elmondani? Miért ilyen szöveggel etetnek…: „és aki kézzelfoghatóvá tette fenntartás nélküli hűségének ígéretét”. Ettől nem lehet Istenhivőnek lenni, csak visítani, miért nem úgy mondják el, ahogyan van, ahogyan Isten=Jézus akarta.

 

Sík Sándor Vízválasztó (részlet)

Úgy állok itt, Uram,

Örömömben és szomorún:

Se aranyom, se tömjénfüstöm,

Se kenetem, se koszorúm,

Még csak egy árva gerlém sincsen,

Hogy felajánlnám, mint tőlemvalót.

Könyörgök: végy el így, amint vagyok.

….

Vajúdik és kiált:

Szomjúhozom a második Legyent,

Amely a közönyös anyagból

Új istenalkotást teremt.

A szót, amelyből megszületve

Új embert hozhatok eléd,

Aki én legyek és aki Te légy!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Elgondolkodtatò

(Sas, 2018.08.11 19:19)

Jó cikk, köszönöm!