Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Maya világ foglyai vagyunk, alszunk…

2017.03.24

Pável Márta

Húsvéti lelki nyitogató

Maya világ foglyai vagyunk, alszunk…

Az emberek azt hiszik (de van, aki már visít és lélekben is zokog a saját nyomorúsága fölött), hogy most valamennyire jó nekik, és így minden rendben van. Hogy ez nem így van, ezen csak akkor csodálkoznak el, amikor elhagyták a testüket, akkor viszont már nagyon késő van.

Húsvéti lelki nyitogatóként írok, s ide másolok már pár éve megjelent könyvemből egy részt, amiben egy álomszerű eseményről írtam, és most hogy újraolvastam, visszajött az a megrázkódtatás, amit akkor éltem meg. A mi földi éltünk valami ilyen, ha isteni viszonylatban nézem. Innen kikerülni csak nagy akarattal lehet. Érdemes elolvasni, mert erősen felébresztő hatású.  

000_0150.jpg(Pável Márta) A misztikus teológia alapjai Saját könyvem 79 old. Idézek

Álomszerűség, nagyon megrázó volt, sok - sok tapasztalattal, mely nagyon mély értelmű, fontos üzenetet hordoz. 2010.10.20. 

          Mintha Vietnamban lettünk volna, a mai Aquila csoport és még nagyon sokan mások. Iszonyatos nyomasztó világ volt. Bennem végig kettőség volt, és azt kérdezgettem előbb homályosan, majd egyre kitisztultabban…, hogyan kerültem én/mi ide, ez vagyok én?

Valami olyan válasz jött, hogy lezuhantunk…[1] Még próbáltam vizualizálni, hogy repülővel lezuhantunk, de az nem ment.

Nagyon nehéz élet volt. Valósággal koldultunk az útszélen, és jöttek rossz emberek, akik a koldusokat is kirabolták... Féltünk, és néha meg is vertek minket, sokat éheztünk. Volt olyan nap, amikor semmi ételhez sem jutottunk[2]. Mikor láttam, hogy unokáim éheznek, és a Marci kinyitotta száját, mutatva, éhes, adjak enni neki, akkor elkapott egy őrület – ez nem lehet, ilyen nem létezhet, hogy én tehetetlen legyek…− ez az érzés átszakította a földi loglocal homályt, és rájöttem én nem koldus vagyok, nekem van célom, nekem van szakmám.[3]

Hirtelen eszembe jutott a patika (hát nekem van foglalkozásom, nem koldus vagyok…) bementem, és lett munkám[4]. Unokáimnak már tudtam enni adni. De ettől kicsit enyhült csak ez nyomasztó világ, mert azt láttam, hogy a többi ember még éppen úgy szenved. Gondoltam, éreztem, ettől is több vagyok, és rájöttem, de hát én hittanár is vagyok, tenni kell. Így kimentem közéjük és rázogattam őket. Mindegyiknél azt akartam, hogy felfedezzék kik is ők[5] valójában, hogy nem koldusok![6] Biztosan nekik is van szakmájuk, és sokkal többek, mint azt magukról hiszik! De a többség csak bambán nézett, mit is akar ez a nő tőlünk, mit beszél?  Azokban, akik hallgattak (többé-kevésbé) rám, felfedeztem a mostani tanítványaimat.[7]

Tudtam, nagyon nehéz rábírni a tömeget, hogy felismerjék, kik is ők, honnan jöttek, hova mennek. Ők ugyanis elhitték a világnak, hogy koldusok.

Nagyon fájt, hogy arra ébredtem, nem akarják az igazi énüket, az Istengyermeki énüket látni, csak a rongyokban élő, nyomorgó koldussal tudnak azonosulni.

Ebből az álomból is látszik, hogy Isten minden eszközzel átdolgozza a lelket, aki észreveszi, az lép is. A többség most úgy érzi, hogy elfogadható az élete, hiába jobb neki, itt nem állhatna meg. Az Isten útját járó lény elkezd a többi embertársáért is éppen úgy aggódni, ahogyan a rokonaiért tenné. Közéjük megy, bármennyi akadályt tesznek elé, nem érdekli; ír, lelket gyógyít, levelez, cikket közöl, mindent megtesz, amit lehet, hogy elmondhassa az embereknek: ti valóban Isten gyermekei vagytok, nem koldusok. Teszi ezt – a némileg már felébredt lény…– ingyen, szeretetből, az Úrhoz való ragaszkodó szeretete miatt.

Könyörgöm Önöknek: Ne egyezzenek bele ebbe a sötétségbe, a kívánságunkra létrejött megtévesztő maya fátyla által megalkotott életbe.   Higgyék el, nagyon cifra koldusság ez. Pénzt csak annyit kapnak az emberek, hogy éppen ne lázadjanak, viszont agyondolgozzák az életüket a semmiért. Mert meztelenül születtünk, így is távozunk, s amit lélekben tettünk hozzá, csak azt vihetjük el. Az pedig távoztunkkor nem lesz sok.

S nagy fájdalom számomra, hogy a pár tucat tanítványon kívül az emberek süketek, nem akarnak elgondolkozni, s az ébresztő szóra hallgatni.

 

[1] Igen, rájöttem ez valóság: Istentől kizuhantunk, mert akartuk.

[2] Étel lehet lelki és földi, valóban vannak olyanok a földön, akik napokig nem jutnak ételhez.

[3] Kezdtem megvilágosodni, hogy én nem koldus vagyok, én ettől sokkal több vagyok és többre is vagyok képes.

[4] Kértem, akartam, tettem és kaptam kenyeret.

[5] Ma is ezt teszem, de a többség nem akar meghallani, hinni nekem.

[6] Hogy Isten gyerekei!

[7] Itt értettem meg, hogy ez az álom mit is jelent, hogy egy szép nagy szimbolikus álom.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Felrázó

(Marci, 2017.03.27 21:36)

Köszönöm! Szép!

Bódultság

(Olivarez, 2017.03.27 20:11)

Igen, az emberek el vannak bódulva ebben a koldusságban, s észre sem veszik Istent. Tényleg azt hiszik, hogy jó nekik. De milyen eszközzel lehetne jobban felrázni őket, anélkül, hogy ne sértsük meg a szabad akaratukat, szabad döntésüket? Van ilyen eszköz? Vagy azt mondhatjuk, hogy Jézusnak sem sikerült? Mondhatjuk?! Végül is eltelt 2000 év, és azért még vannak igyekvő emberek, úgyhogy talán sikerült valami, de ilyen kimondhatatlanul nagy áldozat árán, nem többet érdemelne-e Jézus? Nem többet érdemelne, a langyos középúton ténfergőktől? Nem többet a koldus módra álalázatosságban elfekvőktől?

Tetszett

(Balázs, 2017.03.26 12:23)

Nagyon jó gondolatok

Megrázó sorok

(Szági, 2017.03.24 21:31)

"...Mert meztelenül születtünk, így is távozunk, s amit lélekben tettünk hozzá, csak azt vihetjük el. Az pedig távoztunkkor nem lesz sok."
A leírt tapasztalások után ez a pár sor nagyon szívbemarkoló.

Cikk

(Sándor, 2017.03.24 15:59)

Nagyon tetszik.

Egyetértek

(Sas, 2017.03.24 15:54)

Köszönöm, valóban fel kell ébredni!

A nagybetűs Igazság.

(Napraforgó, 2017.03.24 09:38)

Hálásan köszönöm.
Az emberek között járva, beszélgetve, nagyon szomorú látni, hogy mennyire ragaszkodnak a rémálmukhoz, a Valós Lényük, lényegük helyett.